Mount&Blade 3

Kim Wonsul 


Tansugai végül időt kért a gondolkodáshoz. 
 Wonsul most egy melléképületben járkál a döngölt padlón, várva a kastély urát. Az ajtót nem zárták be, de kívül két őr áll előtte. Az ajtóval szemben egy asztal, rajta egy tálban néhány fürt szőlő, az asztal mellett egy háromlábú szék. A falon nemezből készült, pávákat ábrázoló falikép. 
 Az asztalhoz sétál, lecsíp egy szem szőlőt és lenyeli a lédús, édes, érett gyümölcsöt. Aztán az ablakhoz megy, ahonnét jól látni az északi őrtornyot. A tetején lévő fáklya fényében észreveszi az őrszemek sziluettjét. 
 - Deshavi, Lezalit, nagyon remélem, hogy meg tudtátok csinálni, amit kértem tőletek - mormogja -, mert rajtatok múlik minden. 
 Leül a székre, és megragad egy fürt szőlőt. Lehunyt szemmel eszegetni kezdi, miközben felidézi, amit tud a khergitekről. 
 Még a Birodalom fénykorának vége felé engedélyt kaptak a császártól a letelepedésre, sőt az még fizetett is nekik, hogy tartsák féken a keleti hegyeken túlról érkező fosztogató nomádokat. Az akkori kán nagy nehezen rávette népét az egy helyben való letelepedésre. A nomád életmódról áttértek a félnomád életmódra. A birodalommal szemben időnként fellángoló háborúk végül annak bukását okozták. A nyílt pusztákon a lovas íjászok és lándzsások rohama megállíthatatlannak bizonyult a főként a gyalogságra támaszkodó Birodalom számára. Kedvelt harcmodoruk abban áll, hogy a lándzsások frontális rohamot indítanak a gyalogosok ellen, majd visszavonulnak, közben a lovasíjászok két oldalról körbelovagolják az ellenséget, ezalatt folyamatos nyílzáporral árasztják el, majd ők is visszavonulnak, és ezt ismételgetik. A gyalogság kizárólag a zsoldosokat, illetve a lovukat vesztett khergiteket jelenti, jobbára várak, táborok védelmét látják el. A khergitek könnyű páncélzatban harcolnak, legtöbbször csak cserzett bőr és nemezsapka van rajtuk. Emiatt a lovagokkal szemben alulmaradnak. Erről személyesen is volt alkalma meggyőződni. 
 A lovak óriási szerepet töltenek be a kultúrájukban. A khergit gyerekek gyakorlatilag a lovakkal együtt nőnek fel. 
 Az ajtó nyikorgására nyitja ki a szemét. Tansugai sétál be egy tál kumisszal a kezében, a két őr kíséretében. 
 Wonsulnak hevesen kezd verni a szíve, és a hűvös levegő ellenére izzadni kezd. Feláll a székről. 
 - Jól van, zsoldos, elfogadom az ajánlatodat - mondja. Majd átnyújtja Wonsulnak a kumiszt, aki kissé fintorogva kortyol bele a savanykás-édeskés italba. 
 A nagyúr mosolyogva így folytatja: - Akkor hát, remélem a holnapi nap találkozunk legyőzött ellenségeink holttestei fölött. - A kezét nyújtja a kumiszos tálért, de azt Wonsul egy hirtelen mozdulattal a jobboldali őr arcába vágja, majd a szablyáját kiragadja annak hüvelyéből és az őr torkába mártja. Majd belerúg Tansugaiba, hogy az hanyatt esik, és egy vízszintes mozdulattal elvágja a másik torkát. A vár urához lép, aki épp feltápászkodni készül és hasba rúgja, a kezeit hátul megkötözi az egyik őrtől szerzett kötéllel, majd felrántja  földről az összegörnyedt férfit. 
 - Csendben maradsz, vagy elvágom a torkodat! - sziszegi, torkához nyomva a véres pengét. 
 Kilép foglyával az ajtón, felveszi a fal mellett letámasztott pajzsát, átveti a hátán, akárcsak a gerelyeket, a baltát pedig az övébe akasztja. A fal árnyékában indulnak az őrtorony felé, de a vár  kapujánál szintén két őr áll, mellettük egy fáklya ég. Wonsul átteszi a szablyát a bal kezébe, a jobb kezével elővesz egy gerelyt és a háta mögé rejti,a szablyát továbbra is a nagyúr torkához nyomva. Az egyik őr észreveszi az árnyékban közeledőket.  
 - Nagyuram. - szól tisztelegve, társa szintén tiszteleg. Wonsul előrelép, a gerelyt az egyik őr mellkasába dobja. A másik lándzsáját szegezve Wonsulra ront. De ő elhárítja a szúrást, hasba rúgja az őrt, majd lándzsáját megrántva beleszúrja a szablyáját az őrbe. Az tágra meredt szemekkel mered rá, majd összeesik. Wonsul a biztonság kedvéért a torkát is elvágja. Majd visszamegy az eloldalgó Tansugaiért. 
 - Hová igyekszel, hé? - suttogja. - Gyerünk - azzal kisétálnak a kapun.  
 Elindulnak az őrtoronyhoz menő sziklás-kavicsos kaptatón. Tíz-egynéhány lépés megtétele után azonban kiáltások harsannak mögöttük.  
 - Állj! Megölted az őröket! Engedd el Tansugai nagyurat, különben megölünk! 
 Néhány nyílvessző is elsuhan mellettük, és a szikláknak csapódnak, kettő Wonsul pajzsát találja el, aki megtántorodik a becsapódásokól. 
 - A rohadt életbe, máris észrevették? - morog Wonsul, majd gyorsabb mozgásra ösztökéli a foglyot. 
- Tüzet szüntess, idióták! A parancsnok is vele van, mi van, ha eltaláljátok?! - kiabál az üldözők parancsnoka. 
 Wonsul az őrtorony tetején mozgó sziluetteket figyeli.  
 - Deshavi! Tűz! - Azzal lángcsóvák repülnek el felettük, az üldözőik közé csapódva, mire ők a sziklák és a pajzsaik mögött keresnek fedezéket. Wonsulék közben felérnek az őrtoronyhoz és a zsoldosvezér berúgja az ajtót, majd a földbe gyökerezik a lába. Az odabenti látvány még neki is sok egy kissé. Vér émelyítő szaga árad a bemocskolt falakról és a holttestekből. Falakba, emberekbe fúródott nyílvesszők, az egyik huscarl pajzsába legalább tíz fúródhatott, szétdobált fegyverek, felborított berendezés mindenfelé. És a vigyorgó, csuromvéres Lezalit. 
 - Parancsnok úr elsápadt kissé. 
 - Hát igen... mondanám, hogy szép munka, de a látvány már kevésbé... - átadja a foglyot az egyik huscarlnak. - Vigyázzatok rá. 
Lezalithoz fordul: - Veszteség? 
 - Öt halott, nyolc sérült. Legtöbbjük nyílvesszőt kapott. Bár engem éppenséggel szablya sebzett meg - mutatja a sérült jobb vállát. - A khergitek meg mind a huszonötöt elvesztették, többségük persze íjász. - Hangján jól hallatszik az íjászokkal szembeni lekicsinylése.  
 Wonsul bólint. - Na és Deshavi? 
 - A szépség és az emberei fent lövöldöznek. Kutya baja. 
Wonsul elindul felfelé a csigalépcsőn. Fent más sem hallatszik, csak a suhogó nyílvesszők, és az íjak, számszeríjak csattogása. 
 - Deshavi! Tüzet szüntess, indulunk! 
 - Igenis! 
 Lent a huscarlok maguk elé emelik pajzsaikat, Wonsul pedig a parancsnokot terelgeti. A huscarlok pajzsfalat alkotnak, mögöttük az íjászok folytatják a tüzelést. Elindulnak Aedin tábora felé. 

 A hajnal első sugarainál Wonsul emberei a sebeiket látják el, a zsoldosvezér pedig Aedin nagyúrnak adja át az elfogott Tansugait. 
 - És mindezt alig néhány emberrel vitted véghez? - kérdezi a döbbent parancsnok. 
 - Igen, nagyuram. Megkapom a jutalmamat? A várvédők most már át fogják adni a várat, hiszen parancsnok nélkül maradtak, akit ön túszként használhat. 
 - Valóban nagyszerű tettet vittél véghez, megkapod a jutalmadat. A vár elestének pillanatában hírvivőt küldök a túloldalon táborozó Logarsonhoz. Továbbá meghívlak titeket a fővárosba, Sargothba. Velünk tartanátok? 
 - Természetesen. Miután megkaptuk a pénzt és kipihentük magunkat, önökkel együtt indulunk észak felé. 
 Aedin int az egyik szolgának. 
 - Az őrök vigyék Tansugai nagyurat rangjához méltó szállásra, szólj a pénzmesternek, aztán hozz bort és ételt! 
 - Igenis, nagyuram.  
 Néhány perc elteltével visszajön egy kancsó borral és egy tál meleg levessel, majd miután Tansugait elvezetik, a pénzmester is megjön. 
  Aedin tölt Wonsulnak egy kupa bort. - Ötszáz dénárt kapsz te, a többiek százat. Az összesen háromezer-ötszáz dénár. Tudom, hogy vesztettetek embert, de tartsd csak meg. És most igyunk! Egészségünkre! 
  
Napnyugtára Wonsul és az emberei kipihenik magukat és készen állnak az indulásra. A várvédők eközben néhány órányi alkudozás után megadják magukat és foglyok lesznek, a várat Logarson veszi át. Aedin és kísérete útra kel. 
 Wonsul és Aedin a menet eleje felé lovagolnak. Jó egyhetes út áll előttük. 
 - Őfelsége, Ragnar király igen elégedett lesz. Talán tőle is kapsz majd jutalmat - mondja Aedin. 
 - Megtiszteltetés volt önnel harcolni - hajol meg udvariasan Wonsul. 
 - Ugyan. Inkább mesélj magadról. Azt mondtad, keletről jöttél. 
 - Igen, nagyuram. Egy Silla nevű királyságból. Apám, Kim Yushin országunk leghíresebb tábornoka volt, de kitagadott engem és anyámat. Így Nyugatra jöttünk, mert ide már nem ér el a Tang császár hatalma. Féltünk, hogy túszként használnak minket. A menekültekből álló csoportunk csatlakozott egy kereskedőkaravánhoz, akik selymet és fűszereket hoztak. Így vándoroltunk idáig. De mikor átkeltünk a hegyeken, egy khergit fosztogató csapat lemészárolta a karavánt. Anyám meghalt, vele együtt sok olyan ember is, akiket időközben megkedveltem... illetve akit megszerettem... Tizenhét éves voltam akkor.  
 - Milyen karavánnal utaztatok? Tőlük tanultad meg az itteni nyelvet?  
 - Szvádiai. A khergitek akkor épp velük háborúztak. Igen, tőlük. Volt egy ember, aki a han mellett a sillait is beszélte. Ő tanította nekem a nyelvet és a nyugati stílusú kardforgatást, lovagokról mesélt és a lovagi erényekről, satöbbi.  
 - És mihez kezdtél, miután végeztek a szeretteiddel? 
 - Szvádiába mentem. Úgy gondoltam, így állhatok a legkönnyebben bosszút. Én, Silla leghatalmasabb emberének nemesi származással rendelkező gyermeke, egyszerű parasztként kezdtem Harlaus király alatt. Végül a lovagi rangig vittem... de nem voltam büszke arra, amiket lovagként elkövettem, fittyet hányva a lovagi esküre, erényekre. Így végül zsoldos lettem. 
 Aedin halkan léptet mellette. Végül megszólal. 
 - A nap folyamán rossz hírek érkeztek. A vaegirek pár napja kifosztottak egy falut,  Ambeant. Szvádiában polgárháború tört ki. Sunói Isolla fellázadt Harlaus ellen. Jelenleg Kelredan-kastélyt ostromolja. Harlaus fegyverbe szólította a hozzá hű vazallusokat, és Praven alatt gyülekeznek. 
 Wonsul sokáig hallgat. 
  - Mennyi háború... Keleten is, itt is. De zsoldosként, azt hiszem, jól meglehet gazdagodni így. Mindazonáltal, jól illik a helyzetre a mondás: "Sic transit gloria mundi." Így tűnik el a világ dicsősége.

Közlemény

 Az olvasóim figyelmébe: készül már a Mount&Blade következő része. :)
 Ezúttal Kim Wonsul szemszögéből követjük nyomon az eseményeket, onnét folytatva, ahol az első rész abbamaradt.

 Illetőleg a Rebirth újabb fejezetéhez is vannak már ötleteim.

 És természetesen szívesen fogadok bárminemű megjegyzést, kritikát. :)

Rebirth - 4.

                                                                                          2010. október 2.

 Még nem kell felkelnem, de már ébren vagyok. Mára beszéltünk meg egy randit Heeokkal. Szombat lévén ráérünk. Az ágyon fekszem, az ablakon át bámulom a várost, a barátságtalan, szürke, őszi égboltot és vidáman mosolygok. Gyakran eszembe jut az első csók és az azt követő események:

 ** Ahogy leszálltam a vonatról, elindultam haza, de semmire nem figyeltem magam körül. Otthon anyám kérdésére, miszerint "Mi történt a suliban?" csak annyit mondtam, semmi, majd a szobámba mentem. Szemöldökfelvonva utánam jött.
  - Csak nincs valami baj?
  - Jaj, hagyj már...
  - Beteg vagy?
  - Ha az lennék, szólnék - morogtam. Továbbra is felhúzott szemöldökkel, szó nélkül kiment. Motyogott valamit a holdórosakról. Én pedig elővettem Heeok ajándékát, az I Am the Westet, és kétszer is végighallgattam.
 Aznap hívott Heeok, és közölte, hogy szerelmes belém. Bevallottam neki az érzéseimet, azt, hogy én is szeretem őt. Megbeszéltünk egy találkozót a Párizs parkba,  hétvégére, miután lezajlott a chuseok. Aznap én csókoltam meg őt. És beszélgettünk a szerelmünkről, egymás kezét fogva... Amikor megfogtam a kezét, éreztem hevesen dobogni a szívem, megszorította a kezemet, mintha soha nem akarná elengedni... Aztán szóba került több különböző téma, a chuseoktól kezdve az iskoláig. Eltelt az egész délelőtt, majd az anyja hívta mobilon, hogy menjen haza ebédre. A házukig kísértem, egész Hwagokdongba, majd ott is csókolóztunk a kapu előtt pár percig. Hazafelé meg egyfolytában a találkán járt az eszem. Jó volt érezni a teste melegét, a finom csókjait. **

 De most inkább a teendőimre kéne koncentrálnom. Holnap államalapítási ünnep Koreában. Készülődnünk kell, takarítani a házat, ünnepi ételt készíteni. Egyelőre azzal kezdem a napot, hogy felöltözöm és megreggelizem.
 Vég nélkül mosolygok.
 Anya is tudja már, hogy szerelmes vagyok.

** Amikor elmondtam neki, mosogatás közben, tűzpiros arccal,  nem nagyon lepődött meg.
 - Ami azt illeti, amúgy is már vagy két hete szórakozott vagy. Na és, hogy hívják?
 - Mun Heeok. Hwagokdongban lakik.
 - Szinte a szomszédunk - csodálkozott. - Mi is így voltunk apáddal. Egy suli, egy osztály, és ő akkor még a szomszéd faluban lakott... van a közelben egy erdő, elég gyakran kijártunk oda - mondta mosolyogva.
 - Jaj, ne részletezd... - mondtam még nagyobb zavarban. Nem szeretek vele ilyesmiről beszélni. **

 Délutánig neki segítek a főzésnél. Két óra tájt Heeok felhív.
 - Halló, tessék.
 - Hé... banmalt használj.
 - Igaz. Bocsi.
 - Semmi baj. Holnap menjünk el Insadongba.
 - Insadong? Hm, ott még nem voltam. Oké.
 - Ugye nem felejtetted el a mai randit?
 - Nem, ne aggódj.
 - Saranghae - suttogja.
 - Nado saranghae - felelem.
 Szóval az én drága szerelmem holnap el akar menni Insadongba. Megbeszéljük a részleteket. Aztán elkezdek készülődni a ma esti randira. Igyekszem, hogy jól nézzek ki. Jó lenne, ha legalábbis az emberinek mondható szintet elérném.
 Zuhanyozom, fogat mosok, borotválkozom... elkezdek ruhát válogatni. Feltúrom az egész szekrényt, aztán előveszem az öltönyömet, amit még a Koreába költözés előtt kaptam.
 A Thogijangi nevű étterembe fogunk menni, kimbapot és sojut eszünk. Előkészítek negyvenezer wont.
Aztán, hogy végeztem a fontosabbakkal, az ajándék zenét hallgatom, közben a Thogijangi weboldalát nézegetem. Tegnap már utánanéztem az étteremnek és a foglalást is elintéztem, most csak azért, mert tetszik az igényesen szerkesztett weboldaluk, és mert már úgysincs más dolgom.
Mok 5-dongban van, vagyis a mi lakásunktól kábé két-háromszáz méterre. Többségében pozitív véleményeket írtak róla.
 Rohamosan közeledik, végül pedig eljön a találkozás ideje. Negyedórával a találka előtt leszaladok az épület elé és várom Heeokot. Hamarosan meg is érkezik.
 Fekete kabátban, fehér sállal a nyaka körül, vidáman.
 - Szia - köszön rám csengő hangján.
 - Szia - viszonzom. Átfogom a derekát, magamhoz húzom, aztán végigsimítom az arcát, a szép fekete haját. Mosolyogva a szemébe nézek, majd hosszan megcsókolom.
 - Nos... - Már elmúlt a zavarom, nem pirulok el csókolózáskor. - Akkor hát, mehetünk?
 - Igen.
A nap kezd lenyugodni, és hűvös szél fúj. Kézenfogva elindulunk. Élvezzük az épületek, és a fák vöröses-narancssárgás lombja közt átszűrődő alkonyi napfényt. Egy lehullott levél Heeok hajába akad, leszedem.
 - Köszi.
 - Mi jót csináltál délelőtt?
 - Azt a rohadt leckét - morogja.
 - Na, akkor most remélem, jól fogod érezni magad - biztatom mosolyogva.
 Ő is elmosolyodik. - Köszi. Tulajdonképp tudod, miért ajánlottam a Thogijangit? -kérdezi, mintegy mellékesen.
 - Miért?
 - Mert anyáék is ott randiztak néhányszor - nevet.
 - És, nekik tetszett?
 - Igen. Engem is elvittek oda néhányszor, például az általános iskolai ballagás után. Anya mondta, hogy ha már randizunk, jöjjünk ide, közel van és szép  is, jó is.
 - Ó... egyébként, nem zavarja őket, hogy én nem koreai vagyok?
 Érti, mire gondolok. - Hát... nem, nem zavarja. Vitáztunk róla, főként apával, de mondtam nekik, hogy már felnőttnek számítunk, és azt csinálunk, amit szeretnénk, azzal járok, akit szeretek.
 - Hát, oké... Akkor jó... Bár azt azért nem akarnám, hogy miattam vesszetek össze.
 Elneveti magát. - Ugyan már. Tiszteletben tartják a döntésemet, megértik, hogy szeretlek és hogy fontos vagy nekem.
 Sétálunk egymás mellett és gyönyörködöm az arcában, a mosolyában, csodálom szépségét. Boldog vagyok, amiért engem választott. Eddig valahányszor tetszett nekem valaki, általában kudarc lett a  vége. Heeok előtt két lánnyal randiztam, illetve csókolóztam csak. De ő más. Vele nem érzem magam mégis kényelmetlenül, az ő csókjai finomabbak. Vagy talán csak azért tűnnek annak, mert most élem át őket. Néhány év elteltével már nehéz pontosan visszaemlékezni más lányok, egy másik ország ízeire. De olykor mégis elfog a kétség: álmodom, vagy tényleg itt van velem és én tényleg boldog vagyok?
 Ekkor rezegni kezd a mobilom. Seongjin az.
 - Szia, merre vagy? Nincs kedved egy jó StarCraft-meccshez? Vagy foci, röplabda?
 - Csáó, most épp Heeokkal randizom...
 - Szia - szívem beleszól a telefonba. Kihangosítom, hogy mindketten halljuk.
 - Á, szia. Vigyázz Haewonra, tudod, milyen hülye.
 - Meg akarsz halni?! - firtatom. - Egyébként majd este, aztán nyomhatjuk - mondom vigyorogva.
 - Oké, akkor viszlát később, és bocs a zavarásért.
 - Ugyan - koreai szokás szerint elköszönés nélkül bontjuk a kontaktust.
 Zsebembe csúsztatom a mobilt. Az autóúthoz érünk, átmegyünk a másik oldalra.
 - Seongjin egész kedves. És jól játszik. Engem StarCraftban  öt perc alatt elintézett -mondja Heeok. - Aztán mondta, hogy majd legközelebb hátha én nyerek. Megint ő nyert. Úgyhogy én megutáltam azt a játékot.
 - Ne csodálkozz, tudod, hogy ez itt nemzeti sport. Mint Amerikában a baseball. Csak azt nem értem, hogy lehet egy videojáték nemzeti sport?
 - Hát, én sem.
 Közben az étteremhez érünk. Előreengedem az ajtóban, és mielőtt az étkezőbe megyünk, az öltözőben lesegítem róla a kabátot, ami alatt sárga alkalmi dresszt visel.
 - Gyönyörű vagy - dicsérem. - Jól áll ez a ruha.
 A hagyományos asztalok mellett, ahol térdelni kell, vannnak nyugati stílusú asztalok is, mellettük ugyancsak nyugati faragott támlájú, sötétbarna székekkel, amelyek mégis beleillenek az egyébként keleties hangulatba. Leülünk az egyik ilyennél, és amíg a pincér megjön, a berendezést nézegetjük. A hagyományos részlegnél a padlón vörös, mintás szőnyegek vannak leterítve, az asztalokon előkészítve az evőpálcikák. Az étteremben mindent a barna különböző árnyalatai uralnak. A falon koreai kalligráfiák, bekeretezve.
 Mikor végzünk a szemlélődéssel, Heeok megnyomja az asztalba épített gombot, és a pincér előjön.
 - Eoseo oseyo - köszönt minket, mi viszonozzuk.
 - Két személyre foglaltunk asztalt. Mun Heeok és Kim Haewon - mondom neki.
 - Igen, máris hozom, kimbap és soju.
 - Igen, köszönjük.
 A pincér elmegy, mi pedig egymásra nézünk. Látom rajta, hogy mosolyog.
 - Mi az? - kérdezem.
 - Semmi. Csak igaza volt anyának,  tényleg szép ez a hely.
 Megjön a felszolgáló, egy tányér kimbappal, ami mellé automatikusan jár a köretnek szánt kimchi, és egy üveg Chamiseul sojuval. Leteszi elénk az ételt, csészéket és a számlát, és távozik.
 - Nos hát, jó étvágyat.
 - Jó étvágyat.
 Kezünkbe vesszük a fém evőpálcikát és nekiállunk az ételnek, Heeok előtte lefotózza. A kimbap nem más, mint tengeri hínárba tekert, szezámolajban főzött rizs, aminek a közepén különféle töltelék van. Néhány darab múlva felnyitjuk a sojut, a rizsből készült égetett szeszesitalt. A jobb kezemmel öntök Heeoknak, a bal kezem az üveg alatt. Majd leteszem, ő ugyanígy nekem tölt.
 - De jól ismered a szokásokat - dícsér.
 - Van nálunk egy mondás: ha Rómában élsz, tégy úgy, mint a rómaiak.
 Aztán az étkezés végéig sokat beszélgetünk, főként a koreai ételekről. Kiderült, hogy a kedvence a pulgogi.
 Mikor végzünk, a számlát leadjuk a pultnál, én pedig fizetek, majd a ruhatárban ráadom a kabátot.
 Kint már beesteledett. Amikor az utca végére érünk, megállítom Heeokot.
 - Nincs kedved eljönni a Párizs parkba? Vagy menjünk haza?
 - Menjünk haza, anya már biztos vár.
 - Rendben - átkarolom a derekánál és elindulunk.
 - Csodálatos volt ez az este. Jól éreztem magam - mondja és megcsókol.
 - Örülök, hogy tetszett - csókolom meg, és gyengéden ráharapok az ajkára.
 - Hé! - nevet.
 Nem állunk meg Mokdongnál, Hwagokdongig kísérem, a házukig. Ott áll egy negyven év körüli nő egy utcai lámpa alatt, arcára ráragyog annak fénye.
 - Szia, anya - köszönti Heeok. - Ő itt Haewon. A szerelmem - teszi hozzá.
 Elengedem Heeok derekát és meghajolok.
 - Mannaseo pangapseumnida - köszöntöm a legudvariasabb stílusban.
 - Szia. Köszönöm, hogy vigyáztál a lányomra. Remélem, jól éreztétek magatokat - mondja.
 - Igen, csodálatos volt. És gyönyörű lánya van - mosolygok.
 - Köszönöm. Jó éjt, Haewon - búcsúzik. - Gyere - mondja Heeoknak, aki mégegyszer megcsókol. Nézem, amint bemennek a házba, aztán elindulok Seongjin háza felé.

Mount&Blade 2

 Nos, mint ígértem, elhoztam a Mount&Blade következő részét is. Jó olvasást. :) Ugyan úgy tűnhet, ennek a sztorinak nincs köze Koreához, mégis van, majd meglátjátok. ;) :)
 Jó olvasást! :) Ja, és bocsi, egy kicsit (na jó, nagyon :D ) rövid lett...

                                                               Mount&Blade 2

"Quippe ubi fas versum atque nefas: tot bella per orbem, tam multae scelerum facies." 
("Mihelyt a jog és a jogtalanság összekeveredik, háborúk lepik el a földet és a bűnök sokasága.") 
 
 

Thorwald 

 
 Thorwald az erdőt járja fejszével a vállán, a felesége és a gyerekei követik. Kivág egy fát, legallyazza, fűrésszel felaprítja, majd az összevágott darabokat a felesége és a gyerekek puttonyokban kicipelik a fát az erdő szélére a farakáshoz. 
 Miközben a fejszéjét cipeli, körülnéz, megfelelő méretű fát keres. Talál egyet, meglendíti a fejszét, és vágás közben hallgatja a fának csapódó fém csattogását. 
 Az aprításig a család pihen, ő pedig a teendőin gondolkozik, de aztán elkalandoznak a gondolatai. Május lévén a falu melletti kis földön már rég kihajtott a gabona, őszre lehet aratni. A házukhoz tartozó veteményesben is van munka bőven. A fát be kell hordani, aztán majd a nagyobb darabokat széthasítani. A házuk mellett van egy kis folyócska, halat is tudnának eladni, de abból sok van a sargothi piacon, alacsony az ára. 
 Ha minden jól megy, ebben az évben jó áron tudja majd eladni a gabonát, mert a Kánság csapatai a háború miatt a déli, határvidéki falvakat teljesen feldúlták, a földeket felégették, és nem maradt, aki művelhetné az ottani termékeny földeket. Apja Sargothban élő öccsétől hallotta, hogy a háborúban az északiak állnak nyerésre. 
 Ha a gabona eladásával elég pénzt tud szerezni, vehetnek egy házat a fővárosban. Ott a különféle műhelyekben kereshetne munkát. És nem kellene örökösen attól rettegni, hogy mikor gyújtja rájuk a házat egy portyázó csapat. 
 Megszokta a békés, földművelő életet. Nem tud írni-olvasni, de a gabona termesztéséről, a hal füstöléséről többet tud, mint bármelyik nemes. 
 Az ő falujuk, Ambean, Turegor nagyúr tulajdona, aki rendszerint kéthavonta egyszer látogat el ide, húga, Aesa is vele tart. Idejük nagy részét a fővárosban töltik, a király társaságában. 
 Turegor visszahúzódó, Thorwalddal nagyjából egyidős, fakó szőke férfi, a csatákban inkább a tartalékot irányítja. Nem örvend nagy népszerűségnek a birodalomban, de nem is utálják. Az adó begyűjtését és a falu irányítását a legidősebb emberére hagyta, akinek arcát és kezét a harcban töltött évek sebhelyei borítják. 
 Ősz hajú veterán, jól ért a számokhoz és az íráshoz. Ő ért a legjobban a halfüstöléshez, a családja, elmondása szerint, régi halászcsalád. Turegor is szívesen eszik az általa füstölt halból a ritka ittlétei során. 
 Thorwald végez a fa aprításával, és hívja a feleségét. 
 - Menjünk. Mára ennyi. 
 Letörli az izzadtságot a homlokáról, vállára kapja  fejszéjét és elindul a farakás felé. Ott megrak egy puttonyt fával, a felesége és a gyerekei szintén, és lassan gyalogolnak hazafelé. Átkelnek néhány dombon, s meglátják a folyócska csillogó vizét. Egy pillanatra megáll, s élvezi a narancsszínű alkonyi napfényt. Szétnéz a tájon, a szelíden hullámzó dombokon, s a köztük kanyargó folyócska csillogását csodálja. A falu kőből épült, öreg, zsindelytetős házai és a lélegzetelállító táj láttán elfogja a kétség: érdemes lesz-e itthagyni ezt a helyet, egész életének színterét, a helyet, amit ő és a gyerekek születésüktől fogva ismernek? 
 Aztán félresöpri a kétségeit: mi ér többet? Az emlékek és a tájkép, vagy biztonságban élni, és nézni, ahogy a gyerekek felnőnek? 
 A házuknál kiöntik a puttonyokat egy kis melléképület előtt, Halla, a neje pedig nekiáll behordani a fát. Thorwald leteszi a fejszéjét a ház előtt és benyit. Odabent félhomály van, csak az ablakon jut be némi fény. Az ágyon fekvő öregemberhez sétál.  
 - Jobban van, apám? - kérdezi Thorwald. De az öreg máris alszik. Végigsimít a homlokán, aztán nekiáll kicserélni az alsóneműjét a szomszédja segítségével. 
 Apja hetek óta erőtlen, lázas, enni alig tud, szinte csak fekszik az ágyban. Régi barátja, Atli Sigurdsson és a lánya, Yngvildr Atlisdóttir rendszeresen eljönnek hozzá, segítenek ahol tudnak. Ygnvildr húszas évei végén jár, férjét néhány éve magával vitte a nagyúr. Előtte betegség miatt elvesztették egyetlen gyermeküket. Vidámsága azóta mérsékeltebb lett, ritkábban mosolyog, de annál több figyelmet szentel a falusiakra. Senki sem tudja, él-e még a férje, egy csata után eltűntnek nyilvánították. De ő még mindig hisz abban, hogy még életben van. 
 Atli pedig közvetlen az invázió után született, amikor az északiak kiszakítottak egy darabot az egykorvolt Birodalom maradványaiból.  
 Most is megjelenik, mihelyt látja őket megérkezni. Nekiáll a tűzgyújtásnak, majd egy üstöt akaszt a láng fölé. Répát, zöldséget, krumplit darabol bele, majd felönti vízzel. 
 - Voltam nála délelőtt is, akkor még csak pár falatot evett, aztán rögtön elaludt. - Egy darabig csendben ül, majd újra megszólal. - Én megmondom nyíltan, ha ősszel nekivágtok az utazásnak, nem bírja ki Sargothig - mondja. 
  Thorwald erre összeszorítja a száját.  
 - Lehet. De nem biztos. 
 - Olyan biztos, mint hogy én tizenkét lovast vágtam le a fejszémmel! - kiáltja ingerülten. - Hallgathatnál a tapasztaltabbra!  
 Thorwald lehunyja a szemét, mélyeket lélegzik, gondolkodik egy kicsit, majd halkan megszólal: - Ha nem próbáljuk meg, nem tudhatjuk. És Sargothban tudunk gyógyfüveket venni. Talán sikerül. Talán túléli... Talán nem. De legalább meg kell próbálni. Veszek lovat. Csinálok egy kis szekeret... - a hangja folyamatosan erősödik, míg szinte kiáltozás nem lesz belőle -,  vagy mit tudom én... De az biztos, hogy nem fogom itthagyni az apámat! 
 Feláll és kirohan a házból. Odakint megtorpan, végigsimítja bőrszalaggal összefogott szakállát, majd körbenéz. A neje és a gyerekek őt nézik. Mikor a szemükbe néz, folytatják a munkát. Ők is hallották a vitát. 
 - Holnap összeszedjük a gallyakat is - mondja.  
 Még egy-két óra hosszáig tesznek-vesznek a ház körül, aztán lefekszenek. 
 Másnap elindulnak az erdőbe begyűjteni a gallyakat. Sigurdssonékra bízza az apját. Séta közben elkalandoznak a gondolatai. 
 Mi van akkor, ha Atlinak igaza van? Ha nem bírná már ki? Idős, megfáradt, sokat tapasztalt öreg... De mégis az apja, nem hagyhatja meghalni. Még akkor is, ha az apja nemzedéke még mindig erősen hisz a régi istenekben, még akkor is, ha szerinte egy férfinak csatában kell meghalnia, nem az ágyban, párnák közt elsorvadni. Ha már megkapták az istenektől az élet ajándékát, illendő-e eldobni? Még ha itt is hagynák, és Atliék gondoskodnának róla, gyógyszerek nélkül nem húzná sokáig. Jó apa, emberré faragta, tanította, elverte, ha rossz volt, etette, gondoskodott róla. Most az ő feladata gondoskodni az apjáról, ha ő erre képtelen. 
 Közben megérkeznek az irtás helyére. A tegnap a fatörzsekről levágott fát apróbbra vágja, hogy könnyebben lehessen hordani. Dél tájt egy órás szünetet tartanak, esznek, beszélgetnek, a gyerekek botokkal kergetőznek, aztán kezdik elölről a munkát. 
 Egyszer csak az egyik gyerek a távolba mutat. 
 - Apa, apa, nézd! Mi az? - mutat egy vékony, fekete füstcsíkra, mely lassan kúszik az ég felé. Thorwald az aprítást abbahagyva mered a jelzett irányba, aztán a felismeréstől elkerekedik a szeme. Futva indul a falu felé. 
 
                                                      *  *  * 
 
 A domb tetejéről látja, hogy a sejtése valóság: a falu lángokban áll, fülsiketítően ropog a tűz, a füst sűrű gomolyagban emelkedik, és a korom mindent beterít. 
 Botorkálva elindul a házak közé. A házak elég szellősen állnak, s minél közelebb jár a főtérhez, annál ritkább a füst. Ám annál a több a holttest. A falusiak ellenálltak. Még a  nők kezében is kés, vagy húsvágó bárd van. A férfiak fejszével és baltával védekeztek. Egy holttest tele nyílvesszőkkel, egy gyerek széthasított fejű teteme, egy felborult talicska, szétgurult hagyma a földön... Váratlanul rohanták le őket. Nem néz az arcokba. Nem akarja felismerni őket. Rohanva indul az apja háza felé. Aztán szó szerint belebotlik egy halottba. A lamellás páncél, a prémmel szegett sapka, a kard, az esőcsepp alakú, címerrel díszített pajzs elárulja, hogy a viselője a támadókhoz tartozott. A testhez tartozó fej attól alig fél méterre hevert egy alvadt vértócsában. Thorwald feláll és rohan tovább. A házuk előtt megáll. A lángokat, a félig összedőlt épületet nézi. Letérdel és sírni kezd. 
 
                                                      *  *  * 
 Kialudt a tűz. 
 A családja, a megmaradt, ott áll mellette. 
 Ájultan találtak rá a ház előtt. Miután felébredt, felkelt és elindult körbenézni. A nép szokása szerint elégették a halottakat, hogy a lelkük az égbe szálljon, ne a férgeké legyenek. A gyász közepette is feltűnt neki néhány furcsaság. Az állatokat nem hajtották el, hanem egyszerűen lenyilazták. A falu raktárának ajtaját csak feltörték, de semmit nem loptak el. Aztán felgyújtották a falut. Nem fosztogatás volt. Színtiszta mészárlás.
 - Gyerünk Sargothba. A nagybátyámnál meghúzhatjuk magunkat. Én pedig megmutatom ezt a pajzsot Turegornak, és belépek a seregébe. Bosszút akarok állni a faluért, bárki tette is - mondja sötéten. 
 

 Két nappal korábban Sunói Isolla, miután elegendő követőt gyűjtött, rávette Klargus nagyurat, Suno urát, hogy támogassa Harlaus királlyal szembeni trónigényét. Állítása szerint apja unokatestvére, Harlaus, jogtalanul bitorolja a trónt, mivel apja, Esterich több alkalommal is őt nevezte meg örököseként. És az országban számtalan királynő uralkodott már őelőtte is. 
 Kitört a polgárháború.

 Nos, múltkor fekltettem a  Mount&Blade 2. részéből egy kis részletet. Azt afféle biztonsági mentésnek szántam, mert a gépem rosszalkodott, de már megoldottam. Mivel nincs rá szükség, töröltem.
Nem tudom megmondani, mikorra készülök el a köv. fejezettel, de ígérem, hogy mihelyst kész lesz, felteszem.
 És várom a kritikákat! :)
 Kellemes húsvétot mindenkinek! :)

Mount&Blade

A kis csapat lassan megközelíti az ostromtábort. A tábor fölött egy piros-fehér sávos, liliomos zászló leng, egy északi úr címere. Távolabb, az ostromlott váron fehér alapon fekete átlóban egy fehér, szablyát tartó kéz.
 A tábornál megállítják a csapatot.
 - Kik vagytok, és mit akartok? - kérdezi egy lándzsás.
 - Beszélni akarok a parancsnokkal. Ennek a zsoldoscsapatnak a vezetője vagyok. - feleli az elöl lovagoló férfi, miközben leszáll a lováról.
 A lándzsás végigméri az idegent. Aztán meszólal
 - Rendben, várjatok itt. - azzal elmegy.
 A vezér addig körülnéz. A tábort kihegyezett karókkal, kisebb védművekkel, vették körül, és áll néhány fa őrtorony is. Az ostromlott vár a hegyi átjáró közepére épült, a falak a sziklafalra is felkúsztak, a két csúcson egy-egy őrtorony áll, kőből.
 Néhány perc múlva visszajön a lándzsás.
 - Gyere. A töbiek ittmaradnak. - A zsoldosok erre morogni kezdenek.
 - Nyugi. Legkésőbb napnyugtára visszajövök.
 Követi a lándzsást, aki egy egyszerű, de a többinél kissé nagyobb sátorhoz vezeti. A bejáratnál két félsisakos, sodronyinges veterán áll a fejszéjére támaszkodva. Ők elveszik tőle a fegyvereit: könnyű számszeríjat, a hozzá való acéllövedékeket, rövid baltát és a pajzsot. Aztán végre beléphet.
 A parancsnok negyven-ötven év köüli, vörös hajú, vörös sakállas-bajszos férfi. Egyszerű nemesi öltözéket visel, szegecsekkel kivert páncélja mögötte áll egy állványon.
 Az idegen láttán feláll és előlép és durván szól hozzá.
 - Aedin nagyúr vagyok, az Északi Királyságból, Ragnar király hűbérese, Tihr városának ura. Te ki vagy és mit akarsz?
 Az idegen könnyedén meghajol.
 - Nagyuram, én Kim Wonsul vagyok, a Kim klánból.
 Aedin összehúzza a szemöldökét. - Kim klán? Nem hallottam még róla.
 - Egy klán a messzi Keleten. Nem érdekes.
 - És mit keres itt egy idegen a messzi Keletről?
 Wonsul csak egy pillanat múlva válaszol: - Elveszítettem valakit, uram.
 Aedin bólint. - Értem. Nos, talán térjünk a  lényegre. Mit szeretnél?
 - Az embereimmel vállanánk itt munkát. Segítenénk az ostromban.
 - Hm. Na jó, legyen. - közli egy pillanatnyi gondolkodás után. - Minél többen vagyunk, annál jobb. Ráadásul... Hányan is vagytok?
 - Velem együtt harmincegyen, nagyuram.
 - Remek, így éppen egyenlő létszámban leszünk a várvédőkkel.
 Wonsul szeme megvillan.
 - Ismertetné a helyzetet, nagyuram?
 - Ó, persze, természetesen.
 A sátor oldalánál álló térképasztalhoz vezeti Wonsult. Gyertyák segítenek a délutáni aranyló  napfénynek. Aedin nagyúr a érkép egy pontjára mutat.
 - Itt vagyunk, ez itt az Unuzdaq kastély.
 - Igen, tudok olvasni, uram.
 Aedin felhúzza a szemöldökét. - Ó. Jó tudni... - visszafordul a térképhez. - Nos, az ostromtáborunk a vártól nyugatra van. A keleti oldalon is van egy ostromtábor, annak a vezetője Logarson nagyúr. Ők bőven el vannak látva fával, már el is készültek egy ostromtoronnyal. Mi meg itt szenvedünk, mert a fát a síkvidékről kell hozni, de ezeka  rohadt, lovakat kúró fattyak egyfolytában leölik a favágókat és a munkásokat. Már rendeltem hozzájuk őröket, de így meg az ostromló sereg gyengül, mert így a lenti tábort is védeni kell. Ha itt kitörnének, oda még visszahúzódhatunk. A várat egy háromszázhatvankét fős helyőrség védi, veletek, és Logarson seregével együtt mi már háromszázötvenkilencen vagyunk.
 - Értem. És mi a lenti tábort védjük, vagy segítsünk az ostromban?
 - Attól függ. Ostromoltatok már?
 - Igen. És mondd meg az embereidnek, hogy ma éjjel aludhatnak, majd mi őrködünk.
 - Rendben. A szolgálataidért te kapsz ötszáz dénárt, az embereid fejenként százat. Így megfelel?
 - Tökéletes, nagyuram.
 - Akkor hát, igyunk az egyezségre. - mosolyog Aedin, és bort tölt két kupába.
 - Sokat hallottam az Északiak Királyságáról. Csodálatos hely lehet. - msoslyog Wonsul.
 - Ó, az is. -válaszol Aedin. - Talán majd a csata után látogass meg Tihrben, indig szívesen várlak majd. - aztán iszogatni kezdenek. Mindketten mesélnek magukról és a végén Aedin a barátjává fogadja  Wonsult.
  Wonsul fél óra múltán előjön a sátorból és látja, hogy a nap néhány óra múlva lenyugszik. Átmegy a saját táborukba. Az egyik szekérről levesz egy fazekat és csörömpölni kezd.
 - Figyelem, mindenki! Kaptunk munkát. Az ostrom után száz dénárt kaptok fejenként.
 - Éljen! Hurrá! - kiáltoznak az emberei.
 Wonsul az időközben felállított sátrába sétál. Lefekszik a gyékényszőnyegre és tervezgetni kezd. Aztán elalszik. Álmában az oly régmúlt, hogy szinte sosem is volt gyermekkorában jár.

 " A reggelek csodálatosak voltak a számára. Gyerekként igyekezett felfedezni a világ csodáit, mely napról napra változott körülötte. Bár szinte egész gyerekkorát utazással töltötte, vagy talán éppen ezért, nem törődött vele, hogy többé sosem látja ugyanazt a sziklacsúcsot, ugyanazt a vízesést. Hozzászokott a változáshoz.
 Anyjától a menekülésük alatt hallgatta aszekéren az otthonáról szóló történeteket, és a többi gyerekkel való játék közben a környezetet fedezte fel.
 A menekülés alatt sem szűntek meg a társadalmi, származási különbségek. Ők jórészt a kényelmes szekéren utaztak, a szegényebbek gyalog, vagy lóháton. De a gyerekek számára ezek nem igazán léteztek, mert a játék közben megismerték egymást, hiába tiltotta az anyja a pórnéppel való vegyülést.
 Egy lány különösen megtetszett neki. Úgy hívték, Ju Nongae.
 A távolban homályosan látszottak a Keletet Nyugattól elválasztó hegyek. Ha azon átkelnek, megérkeznek útjuk végcéljához. A menekültek egy erdőszéli patak mentén vertek tábort, az asszonyok  a sátrakat állították fel, a férfiak vadászni mentek, a gyerekek segítettek a szüleiknek.
 Miután mindennel végeztek, még volt egy-két óra napnyugtáig. A gyerekek az erdőben lévő vízesésről ugráltak fejest a vízbe, fröcskölték egymást és nevettek.
 Ju Nongae a rongybabájával játszott, nem ment a vízbe. Wonsul csak nehezen tudott megszökni az anyja és a szolgálók elől,  nem akart csuromvizesen eléjük állni. Leguggolt Nongae mellé.
 - Ő itt Boban királynő, Naemul "maripgan" felesége.
 - Ez csak egy rongybaba. - morogta bosszúsan Wonsul. Szeretett volna a többiekkel úszni.
 - Ő nem rongybaba. Ő egy királynő. - durcáskodott Nongae. Miért nem úszol, ahlyett, hogy engem bosszantasz?
 - Vigyázz a szádra! A nevem Kim Wonsul, Kim Yusin, a sillai tábornok fia vagyok, vagy talán nemm tudod?
 - Akkor te miért menekülsz?
 Sokáig vitáztak, aztán visszamentek a táborba. Attól kezdve mindennap együtt játszottak és beszélgettek,a  többiekkel nem törődve. "

 Amint Wonsul felébred, kidörzsöli az álmot a szeméből és elmereng a múlton. Majd pedig felkel. A sátor előtt álldogáló lándzsást behívatja.
 - Szólj a hadnagyoknak, hogy jöjjenek ide.
 - Igenis. - azzal elsiet.
 Miután a hadnagyok megérkeznek, Wonsul ismerteti velük a tervét. Aztán együtt elhagyják a  sátrat, aki kapott feladatot, elrohan teljesíteni azt. Közben Wonsul a felszerelést szállító szekerekhez megy. A számszeríjat és a lövedékeket lecseréli hajítógerelyekre, sodronypáncélt és félsisakot vesz magára, bal karjába pajzsot ragad. Az övébe akasztja baltáját.
 Az ostromtábor kerítéséhez megy, ahol már várják. Deshavi, a barna bőrű, egzotikus szépség, az íjászok vezetője öt íjásszal és három számszeríjásszal, és Lezalit, a huscarlok vezetője tíz huscarllal várja. Utóbbiak mind harmincöt-negyven év közötti sok csatát megélt északi férfiak, kerek pajzzsal, fejszékkel, sodronypáncéllal, hajítófejszékkel vagy- gerelyekkel felszerelve.
 - Indulás. adja ki halkan a  parancsot Wonsul.
 Még egyszer végignéz a táboron. Az ő emberei őrködnek, Aedin emberei alszanak.
 Fáklyákkal a kézben, halkan megközelítik a várat védő északi őrtornyot.  Wonsul a magával hozott rúdra akaszt egy darab fehér rongyot és az őrtoronynak dob egy nagyobb kavicsot.
 Íjászok tűnnek fel a tetőn felajzott íjakkal és ellenséges tekintettel.
 - Beszélni akarok a várat védő parancsnokkal. - mondja Wonsul.
 Az íjászok halkan tanakodnak. Végül kinyílik az őrtorony kapuja, és egy ember jön ki rajta.
 - Én vó'nák ennek az őrtoronynak a parancsnoka. Na, mondd meg,  ki a fene vagy és mit akarsz?
 - Kim Wonsul vagyok. Zsoldosvezér. A várvédők parancsnokával akarok beszélni.
  Egy hosszú pillanat múlva:
 - Hmm... Na jó' van, kövessé'. A társaid a toronyba' maradnak. Ha jó' visee'kednek, nem kapnak nyílvesszőt a torkukba.
 Egy nagyon keskeny és kanyargós úton jutottak le a várba. A két őrtorony arra szolgál, hogy nyílvesszőözönt lehessen zúdítani az ostromlókra. És ha azt elfoglalják, a támadók a várat
csak ezen a  keskeny úton közelíthetik meg, míg a várból szabadon lőhetnek rájuk.
 Végül eljut a várparancsnokhoz. Éppen ivás közben van, jócskán részeg, kopaszra borotvált feje tetején egy hosszú tincs lóg, szalaggal összefogva.
 A fegyvereit a parancsnok terme előtt két őr elvette. Idebent is van kettő, lándzsákkal és szablyákkal.
 - Üdvözlet. A nevem Tansugai. Te meg Kim Wonsul, zsoldosvezér. Nem szeretek kertelni, térjünk a tárgyra. Egyébként is utálom a magadfajtát, aki csak kövérre akar hízni a  háborúból.
 - Nos, nagyuram, az utóbbi rész igaz. Azonban, miután meghallgatta az ajánlatomat, biztos vagyok abban, hogy nem fogja elutasítani. Ötezer dénárt kérek magamnak, kétezret a hadnagyaimnak, az embereimnek fejenként ötszázat, és a zsákmány hatvan százalékát.
 Tansugai üvöltözni kezd.
 - Mit képzelsz, te mocskos disznó? Hát ez valóságos rablás, te tetű, takarodj innen!
 - Kérem hallgasson végig. Ez csak az üzlet egyik fele volt. Most jön az én ajánlatom.
A nyugodt hangnem csillapítólag hat a parancsnokra.
 - Mégis, mi lenne az, ami megér ennyit? - kérdezi bosszúsan.
 - Gyűlölöm az északiakat...
 - A huscarljaid északiak. - vág közbe Tansugai.
 - Ez igaz, de szerintük a pénz előbbrevaló. Szóval. gyűlölöm az északiakat. Az ajánlatom a következő: ti kitörhettek a  várból nyugat felé, mert mi elintézzük, hogy mire felkel a nap,  Aedin horkoló, gyanútlan emberei a saját vérükben fulladjanak meg, mind egy szálig átvágott torokkal.  - mondja vigyorogva.

Hyuna oneshot +18

Épp a fotelban olvasok, mikor Hyuna kiveszi a kezemből a könyvet, és félredobja.
  - Hé, épp egy izgalmas résznél jártam! - mondom rosszallóan.
 Az ölembe telepszik, előrehajol, hogy jobban lássam a melleit. A bugyin és melltartón kívül nincs rajta semmi.
  - Talán én nem vagyok elég izgató? - suttogja.
 Szó se róla, elég izgatóan csinálja. Máris merev vagyok.
  - Dehogynem, nagyon is. - Legott  bebizonyítom neki. Előrehajolok, és megcsókolom. Két keze közé fogja az arcomat, egyre hevesebben, vadabbul csókolózunk. Felállok és elindulunk a háló felé. A nyakát csókolgatom, nem bírja tovább, a háló felé menet a falhoz nyom. Lehúzza rólam a pólót és a nadrágot, csak az alsó marad. Azon át megmarkolja a férfiasságomat, én megragadom a mellét. Egyszerre sóhajtunk fel. A háta mögé nyúlok, kikapcsolom a melltartóját, ami a földre csúszik. Kissé eltolom magamtól, formás melleit csodálom, melyet oly sokszor láttam már, mégis mindig elbűvöl. Csókolni kezem a mellét, nyelvemmel izgatom mellbimbóját. Közben kezem a másik mellén matat, Megfordulok, én nyomom őt neki a falnak. Gyengéden ráharapok az egyik mellbimbójára. Hallom édes nyögését. Letérdelek, belemarkolok a seggébe, majd lehúzom róla a bugyit, ő pedig kilép belőle.
 Látom a szeméremajkait nedvesen csillogni, egy pillanatig bámulom, majd lassan szétnyitom és belenyalok. Nyalogatom, csókolom, kényeztetem punciját,nyelvem a hüvelyébe siklik, ajkaim csiklóját izgatják. Hallom sóhajait, nyögéseit.
 Egyszer csak eltol, felállít, értetlenül nézek rá. Válasz helyett letérdel, valósággal letépi rólam az alsómat, megmarkolja  farkamat. Az előnedveim miatt én is nedves vagyok.
 Nyelvével körbenyalja a makkot, végighúzza nyelvét szerszámom teljes hosszán. Felnyögök. Visszafelé is végighúzza, majd a szájába veszi, majdnem tövig. A haját simogatom, miközben ő játszik velem. Hallom nyögéseinket, majd mikor már nem bírom tovább szólok neki, és elélvezek. Feláll, pár percig csókolózunk, a mellét markolgatom, érzem, hogy újra kemény leszek.
 Ekkor letérdelek, ismét én nyalom őt... meg akarom neki adni azt a gyönyört, amiben ő részesített engem. Ezúttal elviszem az orgazmusig. Mielőtt elérné, a csípője előre-hátra kezd mozogni, hangosan felkiált, majd lerogy elém. Átölelem, a hátát simogatom. Megcsókolom párszor, majd felállunk, besétálunk a  hálószobába, közben hátulról ölelem őt, kemény szerszámom a hátához nyomódik.
 Hyuna kibontakozik az ölelésből, lefekszik az ágyra és magára húz. Ölelkezve, szenvedélyesen szeretkezünk, mikzben az ablakon át beragyog a reggeli napfény.